1. fejezet: Űzött vad

(Bella szemszöge)

Mikor felébredtem, néma csend ölelt körbe. Először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Körülnéztem és a rétünkön találtam magam, de valahogy olyan más volt. Inkább egy sivár pusztaságra hasonlított, mint a mi rétünkre. Nem voltak virágok, a fű elszáradt, a fák élettelenül suhogtak, és egy állat hangját sem hallottam a közelben. Mintha minden halott lenne. Ő sem volt sehol. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor hónapokkal ezelőtt magamra elhagyott az erdőben, és magával vitte a szívemet. Lecsapott rám a magány és a félelem, de nem tudtam, hogy mitől félek.
Mintegy megerősítésként, megdörrent az ég és villám hasította át az eget, és megvilágította az előttem álló komor kőfalakat. Mintha a semmiből tűnt volna fel, és a lábaim maguktól indultak útnak. A nyirkos levegőben a légzésem felgyorsult és a szívem mélyén azonnal tudtam, hogy Edwardot keresem.
Hirtelen feltárult a hatalmas vaskapu, és fekete csuklyás alakok jelentek meg mögüle. Félelmetesen sokan voltak, és engem észre se vettek. Mintha ott sem volnék. Mindannyian megálltak a kastély előtti téren, körül állva néhány alakot. Az egyikük a kör közepén egy erőtlen vámpírt rángatott maga után.
A sikoly az arcomra fagyott, amikor felismertem Edwardot. Az idegen rúgott belé egyet és Edward a földön terült el. Arcán néma fájdalom uralkodott, nem is védekezett. Nem értettem, hogy miért tűri tehetetlenül, mintha nem is próbálná védeni magát. Kiabáltam neki, de meg sem hallotta a hangomat. Futni kezdtem, utat törve a tömegen át, mint néhány hónappal ezelőtt. Akkor is az életéért futottam.
Az idegen gonoszan nevetni kezdett, és gyanúsan ismerősen csengett. Csuklyája kivillant néhány sötétbarna hajtincs, így arra következtettem, hogy nővel van dolgom. Talán ez valami nemeslelkű baromság, és Edward azért viselkedik így, mert nem bánt nőket?
Néhány méterre tőlem halotti máglya lobbant a levegőbe, és rettegve figyeltem, ahogy a nő megragadja Edward nyakát. A mozdulat közben lehullott a csuklyája és saját magammal néztem farkasszemet. Én voltam az, de mégse. Szemei vörösen izzottak, és kegyetlenül figyelte a tehetetlen Edwardot.
Amikor tudatosult bennem, hogy én bántom a szerelmemet, felsikoltottam…

És a következő pillanatban felültem és a fejem valami keménynek ütközött. A szemem káprázni kezdett, és visszahanyatlottam a párnára. Éles fájdalom hasított a halántékomba.
- Bella? Bella? Minden rendben? – szólalt meg egy lágy hang, és mikor kinyitottam a szemem, Edwardot pillantottam meg.
- Hoppá – motyogtam, és éreztem, hogy elpirulok. Aztán rájöttem, hogy tökéletesen filmbe illő mozdulattal fejeltem le a saját pasimat, és ez megint csak nekem fájt. Hideg karok öleltek át, és szorítottak magukhoz.
- Bella? Jól vagy? – kérdezte, de mikor látta, hogy semmi bajom, az arca egy huncut félmosolyra húzódott, szinte kinevetett.
- Igen – motyogtam zavartan, nem tudtam a szemébe nézni. Szégyelltem magam. De a következő pillanatban lágyan az állam alá nyúlt, felemelve a fejemet, hogy lássa a szemeimet.
- Mi történt? – kérdezte lágyan. – Sikoltoztál, és kapálóztál.
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten. Már nem is emlékeztem, hogy mit álmodtam, de valami furcsa nyugtalanságot éreztem magamban. – Nem is emlékszem.
- Ember létedre jól lefejeltél – nevetett. Az arcomat mellkasába temettem, de én is nevetni kezdtem. Saját magamon, mint mindig. Még jó, hogy Emmett nem látta a jelenetet, mert évekig hallgathatnám. – Nem fáj a fejed?
- Már sokkal jobb – feleltem, aztán eszembe jutott, hogy Edward nem feküdt mellettem. – Hová mész? – kérdeztem, mire kinézett az ablakon.
Követtem a tekintetét, és láttam, hogy odakint süt a nap. Tehát újabb Edward nélküli nap a suliban.
Elhúztam a számat.
- Vadászni megyünk, napokig nem leszünk a városban – mondta és közben aggodalmasan tekintett rám.
- Mind elmentek? – kérdeztem szomorúan, mire ő bólintott. – Mikor jöttök vissza?
- Néhány nap, esetleg egy hét. Sietek vissza hozzád, de Emmett ragaszkodik a kanadai medveállományhoz. Muszáj messzebbre mennünk, itt már túl sokat vadásztuk. Gyanús lesz, ha nem maradnak állatok.
- Csak egy újabb rejtélyes eset lenne – nevettem. – Hiányozni fogsz.
- Te is nekem. Megtennéd, hogy nem sodrod magad veszélybe, amíg távol vagyok?
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam.
- Komolyan mondtam, Bella – ráncolta össze a szemöldökét komoran. – Nem leszek itt, hogy életben tartsalak.
- Ha átváltoztattál volna, nem lenne ilyen gondod. És együtt mennénk vadászni…
- Bella, ne kezd megint – kérlelt. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
- Ígérem – feleltem, mire hideg ajkai lágy csókot leheltek az arcomra. – Máris mentek?
- Igen – sóhajtotta, majd felállt és az ablakhoz lépett. – Akkor, ahogy ígérted – szólalt meg és már itt sem volt.

Miután kilépett az ablakon gyors nyújtózkodás után a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magamat. Miután fogat mostam és a hajamnak nevezett szénaboglyát is kifésültem, lementem reggelizni. Charlie már elment dolgozni, így egyedül fogyasztottam el a tál müzlimet. Miután végeztem szokásos szerint elmosogattam és felkaptam a kabátomat és a cipőmet. A felhajtóra érve beszálltam az öreg járgányomba és kitolattam a főútra.
Az iskoláig vezető utat már megszokásból tettem meg. Néhány perc múlva, már látni lehetett az ismerős épületet és a diákokat.

A furgonom hangos motorhangjával adta mindenki tudtára, hogy megérkeztem. Mára már teljesen megszokták, hogy én is az iskola tanulója vagyok. Nem bámulnak meg annyira, és nem csimpaszkodnak a nyakamba. Kivéve Alice-t. Pár órája búcsúztam el Edwardtól, de máris fáj a hiánya.

Kiszálltam öreg Chevym-ből és indultam az első órámra. Mike, önmagához hűen, kiskutyaként követett azokon a napokon, amikor a Cullenek vadászni voltak. Már szinte megszoktam, nem is foglalkoztam vele.
A terembe érve leültem a leghátsó padba. A mellettem lévő hely üres volt. Szinte hívogatta az embert, hogy „Itt vagyok üresen, ülj rám!”. Aki velem együtt jár erre az órára tudta, hogy ki ül ezen a helyen. Edward Cullen. Már most hiányzott.

Becsöngettek és a tanár pár percen belül belépett a terembe. Már tudtam, hogy újabb unalmas nap veszi kezdetét…

Óráról órára vándoroltam. Észre sem vettem, hogy mi zajlik körülöttem. Állítólag jártam angolon, beültem bioszra. Az idő egy vámpírnak semmit sem jelent, számomra azonban véges. Minden egyes perccel közelebb kerülök a halálhoz, és mit csinálok? Elvesztegetem az Edwarddal tölthető időt…

Beteges, de olyan, mintha elvitte volna a szívem egyik felét magával. Mint, amikor elhagyott…
Miért gondolok ilyen butaságra? Hiszen megmondta, hogy szeret. És én hiszek neki.
Egy újabb jelentéktelennek tűnő óra múlva, az ebédlő felé vettem az irányt. Beléptem az ajtón és beálltam a sorba. A gyomrom olyan szűk volt, hogy semmit sem tudtam volna enni, ezért maradtam az ásványvíznél.
Leültem a megszokott helyemre. Ha Alice meg a többiek vadászni vannak, akkor általában Mike és bandájának társaságában rontom a levegőt, aminek főleg Jessica nem örül. Még nem békült meg velem teljesen.
Angela igazi jó barátnőként kiállt mellettem és továbbra is emberszámba vett. Mike pedig semmit sem változott…

Kivételesen gyorsan vért véget az ebédszünet így indulhattam egy újabb izgalmas órára: testnevelésre.
Soha nem voltam és nem is leszek jó egyetlen sportban sem. Ezen az órán kosaraztunk. Az osztályt két csoportra osztották, majd kezdetét vette a játék. Egyszer elkaptam egy felém tévedt labdát, de amint megpróbáltam továbbadni, jól fejen találtam vele Mike-ot. Persze meg sem érezte, ahogyan ő mondaná. Próbálta mutatni, hogy erős, de a labda keményebb volt, mint a feje.
Ezután inkább kiálltam a pálya szélére és meredten bámultam a pályát. Amint kicsengettek elindultam kifelé, de Mike-ba ütköztem.

- Sajnálom, hogy fejbe dobtalak. Nem volt szándékos, csak… csak hoztam a formámat –motyogtam.
- Ugyan semmiség – legyintett, majd továbbment.
Semmi kétség a mai napon teljesen használhatatlan vagyok. Még egy törim volt hátra, amit valahogyan túl kellett élnem. A terembe lépve szokásosan helyet foglaltam, majd vártam a csengetést.
Az órán természetesen nem figyeltem. A gondolataim Edward és a családja körül forgott. Ha a szomszédom nem böki meg a könyökömet a tanár még egy ideig szólítgatott volna.
- Nos, Miss Swan, elmondaná nekünk, hogy ki volt III. Henrik utódja? –kérdezte a tanár. Még a kérdés sem jutott el a tudatomig, így csak benyögtem az első szót, ami az eszembe jutott.
-Edward? –hangzott inkább kérdésnek, mint válasznak.
- És melyikőtök mondja meg, hogy hányadik Eduárd-ról van szó? –folytatta a monológját a tanár.
A megváltó csengetés csakhamar eljött. Összepakoltam a cuccaimat, majd kiléptem a teremből. A diákok nagy része elkezdett hazaszállingózni.

Kiléptem az épületből és folytattam merengésemet. A lábaim ösztönösen vittek az autóm felé.
Hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, Mike autója vészesen közeledni kezdett felém. Láttam rémült tekintetét, majd elfordította a kormányt pont előttem. Az autó egyik része így is súrolta a térdemet. Mintha valaki meglökte volna az említett testrészemet, csak ennyit éreztem legelőször. Hátraestem a nagy lendületben és a földön kötöttem ki. A szúró érzés most váltotta fel a pillanatnyi fájdalmat. Az esésemmel egyidőben Mike az autóját az iskola épületének hajtotta.

A parkolót belepte a néma csend. Éreztem, hogy remegek és kapkodom a levegőt. Aztán megindult a tömeg és mindenki körülvette, vagy az autót vagy engem. Mike –már amennyire láttam - épségben szállt ki a kocsijából és szemével pont azt az embertömeget bámulta, amely engem is körbevett. Közelebb jött hozzám és átfurakodott a tömegen. Közben segítettek felállni. Most láttam csak, hogy a ruhája véres.

- Bella! Én annyira sajnálom! Nem figyeltem oda és későn vettem észre, hogy ott állsz… én… én… -mentegetőzött.
- Semmi baj! Jól vagyok, tényleg! – bizonygattam, de ahogyan tenni akartam egy lépést a térdem összerogyott és a szúró érzés nem akart szűnni. Mike vett fel a karjaiba és cipelt el a legközelebbi padig. Közben folyamatosan mentegetőzött, teljesen kétségbe volt esve.
- Hívjon valaki mentőt! – kiáltotta hangosan, az embertömegnek.
- De nincs szükségem mentőre! Teljesen jól vagyok. Ez csak egy kis ütődés vagy mi –mondtam. - Nem kell ekkora felhajtást csinálni.
Néhány perc múlva kiért a mentő, valamint elvitték Mike kocsijának maradványát. Elláttak mindkettőnket, majd a kórházba szállítottak. A helyzet nagyon is ismerős volt, mondhatni végigjárta a testemet a deja vu. Betoltak hordágyon, majd pár perc múlva eltoltak, hogy megröntgenezhessék a térdemet.

Míg az eredményre vártam, elgondolkodtam, hogy az, hogy én megint itt ülök, nem is olyan meglepő. Az elmúlt pár évben, nem is egyszer látogattam a kórházat. Ott volt a Phoenix –i James-es eset a lábtörés, aztán az Edwarddal való ismerkedésünk elején szintén majdnem gázolás miatt voltam itt. A motorozós és az egyéb extrém sportkedvelős időszakomról nem is beszélve.
Míg ezen gondolkoztam bejött a doki. Milyen kár, hogy nem Carlisle látott el. Ez a gondolat valahogy elszomorított. A Cullen család nélkül üresnek éreztem magam.
- Isabella Swan… - mormolta a doktor.
- Bella… - javítottam ki automatikusan.
- Rendben, nos Bella a jó hír az, hogy nincsen törésed –mosolygott. –Csupán ficamról van szó. Éppen ezért sínbe teszem a térdedet és egy hétig ne erőltesd meg magadat, rendben? –kérdezte mosolyogva. Mintha az menne nekem! Hah! De min mosolyog ennyire? Ez egyáltalán nem nevetséges. A stílusa viszont a kedvenc doktoromra emlékeztetett…

- Nos, a zárójelentés úgy egy órán belül elkészül, amennyiben szeretnéd megvárni a folyosón kell várakoznod a recepció előtt – azzal már itt sem volt. Egy pillanattal később egy eléggé mogorva ápolónő jött oda mellém és tette rendbe a lábamat. Amint végzett, meg sem köszönve leugrottam az ágyról – persze finoman- és kimentem a vizsgálóból. Meg sem lepődtem, hogy Charlie várt rám. Ölelésre tárta karjait, de inkább megszólaltam:
- Inkább ne mondj semmit!

Besegített a járőrkocsiba és szirénázva hazamentünk! Szirénázva! Már nem tudtam, hogyan húzzam magam jobban az ablak alá. Úgy éreztem magam, mintha cirkuszban lennék, mindenki minket figyelt. Én pedig csak el akartam tűnni. Edward megkért, hogy vigyázzak magamra, erre tessék…
- Még látnak az emberek, Bells! Húzd magadat lejjebb –nevetett magában.

Nemsokára leparkolt a házunk előtt és kinyitotta az ajtót. Sután átölelte a derekamat és engedte, hogy ránehezedjek. Hatalmasra tárta nekem az ajtót, majd a konyhába ment.
- Szükséged van valamire? – kérdezte.
- Nem, köszönöm. Felmegyek és lepihenek –mondtam, majd a szobám felé vettem az irányt. Valahogy nem állt neki jól a gondoskodó ápoló szerepe, így inkább próbáltam levenni a válláról ezt a terhet.

Levetettem magamat az ágyra és előkerestem a telefonomat. Kikerestem Edward nevét és megnyomta a hívás gombot. Pár csengés után bejelentkezett az üzenetrögzítő.

„Edward, ne aggódj nincs semmi komolyabb bajom, csak hoztam a szokásos formámat, tudod – nevettem. – Majd hívj vissza, ha ráérsz. Szeretlek, vigyázz magadra!”

Azzal letettem a telefont. Biztosan lerakta valahova. Nagyon reméltem, hogy miharabb hív. Türelmetlenül szuggeráltam a telefonomat… de semmi.

(Edward szemszöge)

Néha átkozom a napos időt, hiszen ilyenkor nélkülöznöm kell Bellát. Aggódok érte, mert az ő szerencséjével akármi megtörténhet vele. Annyira vonzotta a bajt, és belehalnék, ha most történne vele valami baj. Annyira törékeny…
- Ne aggódj annyit Edward! Nem tesz jót az egészségednek –humorizált Jasper, majd elfutott, hogy egy újabb zsákmányt fogjon magának. Itt a hegyekben én is megtaláltam a kedvencemet: hegyi oroszlánt.

Már közelről éreztem az éltető nedűt, amikor a szél iránya megváltozott és egy sokkal vonzóbb illatot sodort felém. Egyből tudtam mit jelent, bennem is feltámadt a vágy. Éreztem a veszélyt: egy ember. A vére illata hívogatva terjengett a levegőben, és a kísértés majdnem engem is legyőzött.
Futottam az illat irányába és hallani kezdtem a családtagjaim aggódó gondolatait. De valaki más gondolata sokkal inkább aggasztott, és a fejemben vészcsengők kezdtek szirénázni.

Jasper!

Futottam tovább és egy vad, állatias morgás hasított a levegőbe…