2. fejezet- Az idő

Nem fűznék hozzá semmit... :D


2. fejezet


„Csak tudd, hogy létezem. Tudd, hogy közel voltam egyszer. Oly közel hozzád mint talán eddig senki sem. Amikor szívemet tartottad a kezedben önfeledten. Majd séta közben, a fák alatt. Ha közelít az éjszaka. Emlékezz rám mosolyogva: Egyszer voltam, és talán még lehettem is volna...”

(Edward szemszöge)

Éreztem a vér mámorító illatát. Szinte az egész erdőben terjengett. Olyan érzés volt, mint valami erős parfüm, a legjobb márka, egy vonzó illat. Egy pillanatra én is úgy éreztem, hogy nem bírok ellenállni a vér csábításának. Bella mellett azonban megedződtem. Rohantam, most már észhez térve. Viszont némely családtagomnak ugyanúgy nehezére esett megálljt parancsolni magának, mint Jaspernek, így a távolban maradtak.

A mostani futás nem a szabadság, a rohanás öröméért szólt, hanem, hogy megmentsem egy ember életét. Elsuhantam Esme és Rosalie mellett. Anyám aggódott… a fia lelkéért és az ártatlan férfiért. Néhány lépésnyire Alice is megtántorodott. Csupán Carlislse és a légzés nélküli Emmett eredt Jazz nyomába.

A közelükben voltam. Olyan közel, de mégis távol. Testvérem minden egyes másodperccel közelebb került a zsákmányához. A következő pillanatban, messziről, de már ki tudtam venni az alakjukat. Először Em, utána pedig Carlisle vetette rá magát Jasperre, sikertelenül. Most felülkerekedett a tapasztalat az erőn is és minden máson. A józanész messze járt. A cselekedeteink ösztönösek voltak.

A másodperc tizedrésze alatt vetettem rá magamat a kitört vámpírra és próbáltam megakadályozni, nehogy valami őrültséget kövessen el. Még a képességem sem bizonyult elégnek, hogy megfékezzem. Minden nagyon gyorsan történt. Csak egyetlen pillanatra lankadt a figyelmem, de Jasper ezt is kihasználta és egy fa látta kárát… nem az én hátam.
Azonnal talpra ugrottam és csatlakoztam Carlisle-hoz és Emmett-hez, akik már családtagunk nyomába eredtek.

Hiába én voltam a leggyorsabb. Az idő nem a mi oldalunkra állt. Nem tudtam megakadályozni annak az ártatlan férfinak a halálát. Ernyedten, élettelenül hullott a test a földre. Jasper lerogyott a test mellé és kezeibe temette az arcát. A képességét nem tudta kordában tartani csak egy rövid időre, de az is elég volt. Abban a percben át tudtuk érezni a fájdalmát, bűntudatát.
A következő pillanatban megérkeztek családunk női tagjai is. Közülük Alice volt a leggyorsabb. Letérdelt kedvese mellé és vigasztalni kezdte. Mindenki gondolatai arról árulkodott: mára vége a vadászatnak.

~ ° ~

Útban hazafelé Jasper levadászott egy szarvast „csak a biztonság kedvéért”. Autóval jöttünk, mivel hosszabb vadászást terveztünk, de amellett döntöttünk, hogy hazamegyünk. A kocsimhoz érve jöttem rá, hogy a telefonomat a kesztyűtartóban hagytam, kikapcsolva. Gyorsan bekapcsoltam a készüléket és miután a PIN- kódot is beütöttem, láttam, hogy Bella hagyott egy üzenetet. Ezen a környéken még csak térerő sincs, de azért sikerült visszahallgatnom.

„Edward, ne aggódj nincs semmi komolyabb bajom, csak hoztam a szokásos formámat, tudod – hallottam a hangján, hogy nevet. – Majd hívj vissza, ha ráérsz. Szeretlek, vigyázz magadra!”

Már megint értem aggódott. A – szinte- elpusztíthatatlan lényért. Egy lelketlen szörnyetegért. Azonban nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el legalább egy pillanatra. Már megint mit művelhetett? Csak úgy vonzza a veszélyt.

- Már megint rágózni és sétálni próbált egyszerre? –nevetett Emmett.

Összeszűkült szemekkel meredtem rá. Már koránt sem volt olyan mulatságos a helyzet, mint legelőször. Lehet, hogy azt mondja nincs komolyabb baja, de mégis csak megsérült, nem? Én pedig megint nem voltam ott, hogy megmentsem, hogy megvédelmezzem.

- Akkor indulhatunk? –kérdezte Carlisle, mire mindenki beült a megfelelő autóba.


(Bella szemszöge)

Az ég feketéllett, hiszen este volt, tíz felé járt az idő. Vacsora után lefürödtem, sőt még megpróbálkoztam a tanulással is. Annyira próbáltam, de a gondolataim máshol jártak. Tudom, hogy hülye dolog, de féltettem vámpírkedvesemet. Számtalanszor tudtomra adta, hogy ne őt féltsem, hanem magamat de a szokás hatalma nagyobb volt a tudatos gondolkodásomnál. Aztán ezt a nyomasztó érzést egy erőteljesebb dolog váltotta fel. Csak egy pillanatra suhant át az agyamon a gondolat, most mégis úgy véltem, hogy felemészt.

„Tudom, hogy elhagy egy napon,
s tudom, hogy hûlt helyén az emlék
különb lesz nála s rabja lennék
rögtön, mihelyt feloldozom,
de emlékét is vállalom,
hisz teljessége hiedelmét
majd csak hiányától kapom.”

Mi van, ha azért nem jelentkezik, mert újra elhagyott? Ebben a percben nem voltam biztos szavának igazságában. A lyuk a mellkasomban begyógyult, most mégis úgy éreztem, mintha a sebhelyet valaki lassan feltépné. A torkomat a sírás fojtogatta. Ránéztem az éjjeliszekrényen álló képkeretre. A benne lévő képet Alice készítette néhány héttel ezelőtt. Edward és én voltunk rajta. Kivettem a helyéről a fényképet és csak néztem. Mintha válaszolna akármelyik kérdésemre is.

Mintha egy rajzfilmbe csöppentem volna, külön- külön vállamon helyezkedett el a „jó” és a „rossz” énem.

Miért hazudott volna neked? – kérdezte a „jó Bella”.
Egyszer már megtette! – érvelt a másik.
Számtalanszor elmondta, hogy szeret! – vitatkozott tovább a „jobbik énem”.
Hah! Ezek csak szavak! – horkant fel a „rossz Bella”.

Megráztam a fejem, mielőtt a kezemben tartott képen lévő személyek is életre kelnek. Újra a gondolataimba merültem. A külvilág teljesen homályosnak hatott. Zajokra lettem figyelmes. Csak ködösen érzékeltem, hogy körülöttem minden elsötétült. Ekkor villant be, hogy Charlie azt mondta a vacsoránál, hogy leszakadt az egyik kép a falról és másik helyre fúrja fel.

A sötétségben semmit sem láttam, így botladozva elsántikáltam megkeresni Charlie-t. A lépcsőn főként ügyeltem, már csak az hiányzik, hogy egy napon másodszorra is a sürgősségire kerüljek.
Mire leértem apu még mindig a tett helyszínénél állt – azt hiszem.
- Mi történt? – kérdeztem, bár a választ tudtam.
- Belefúrtam az egyik vezetékbe, gondolom… - válaszolta. Ha nem lett volna koromsötét, akkor megesküdtem volna rá, hogy a fejét vakarja.
- Itt a mobilom- adtam oda neki. – Hívj egy villanyszerelőt, vagy tudom is én. Addig keresek valamit, amivel láthatunk – mondtam.

A konyhába sántikáltam. Elemlámpáért indultam, de csak gyertyákat találtam. Végül is miért ne? – kérdeztem magamtól, majd felkaptam a gyufákat és kapásból kettőt meggyújtottam. Most sokkal könnyebb volt a tájékozódás, így, hogy láttam is valamit. Apu éppen akkor rakta le a telefont, amikor odaértem mellé. Szó nélkül elvette tőlem a gyertyát.

- Csak holnap tud kijönni a szerelő – közölte egyszerűen.
- Vagyis maradnak a gyertyák – találtam ki a lényeget. Visszaadta a telefonomat majd bánatosan leült a kanapéra.
- Erre a meccsre vártam már egy hete! – mondta szomorkásan, mire felnevettem.

Ez annyira jellemző rá! A meccs miatt aggódik! Elköszöntem, majd úgy döntöttem, hogy elteszem magam holnapra, hátha használhatóbb leszek. A gyertyát az ágy melletti szekrény tetejére tettem, majd bebújtam az üres ágyba. Annyira megszoktam, hogy Edward itt fekszik mellettem. Most hiányzott a hideg, a hűvösség… Az altatóm. Forgolódtam egy darabig az ágyban, majd a sötétség győzött és elaludtam.

Az álmom nagyon ismerős volt… mintha egy filmet megállítottak volna én pedig onnan folytatom, ahol abbahagyták.

„Fémes reccsenés hasított a levegőben, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Megrendülten néztem a vörös szempárba, amely nagyon megváltozott. Edward egy hang nélkül tűrte, ahogyan megölik. Tehetetlenül néztem végig az egész jelenetet. Lábaim nem vittek előre. Hangomat nem hallották. Mintha egy szellem lennék. Mintha az a Bella, aki szerette Edwardot, meghalt volna és én lennék az. Hogy ott álltam és végignéztem szerelmem halálát, ezerszer is rosszabb volt, mint annál, mikor elhagyott. Mintha minden egy elvesztett végtaggal, tőlem is elvennék azt amit tőle. Egy dolog maradt, az érzés. A visszavonhatatlan szerelmem iránta.
Láttam, ahogyan ég a halotti máglya. Sikoltoztam, üvöltöttem. Mintha én is égnék… a tűz felemészt…”

A szemeim felpattantak és zihálva szedtem a levegőt. Felültem az ágyban és szinte ledermedtem a sokktól. A gyertya a földön, a lángok teljesen elzárták a kiutat az ajtóig. Vad dörömbölés hallatszott az ajtón és kivágódott. A küszöbön álló Charlie halálsápadtan mered előre. Felpattantam és az ablak felé hátráltam. Mindketten tudtuk mire gondolunk. Innen se be, se ki nem lehet jutni.

- Elmegyek segítségért! - tért fel a sokkból Charlie. Annyiban volt „szerencsém” , hogy a tűz nagyobb iramban terjedt kifelé, mint felém.

Végtelennek tűnő ideje ment el Charlie. Egyre melegebb volt a szobában. A füstszag fojtogatott. Nem tudtam gondolkodni. Az ablak hívogatott: itt a szabadság, az élet lehetősége!

Felnyitottam az ablakot és az egyik lábamat átvetettem a kereten. Kiálltam a párkányra, már mind a két lábammal. Megkapaszkodtam az ablakkeretbe és lógtam. Végül a tűz elérte az ablakot is, így elengedtem és csak zuhantam. Most nem volt olyan, mint a sziklaugrásnál. Nem tudtam élvezni a „szabadság” adta örömöket. Túl alacsonyan volt az ablakom és már csak egy dolog lebegett a szemem előtt: Edward arca.

(Edward szemszöge)

Már jócskán elmúlt éjfél. A mi sebességünkkel nem tűnt távolinak Forks. A Volvót vezettem én, hátul Carlisle és Esme ült. A másik autót Rosalie vezette, mellette Emmett, a hátsó ülésen pedig Alice vigasztalta Jazz-t.
Csendben ültünk a kocsiban, csak a gondolatok zavarták a nyugalmat. Carlisle telefonjának csengőhangjára figyeltünk fel. Megnézte, ki hívja – a gondolatai elárulták, hogy a kórházból riasztják – majd fel is vette.

- Igen? – kérdezte. Vámpírhallásomnak köszönhetően tisztán hallottam a beszélgetést.
- Dr. Cullen, de jó, hogy elérem. Sürgős esetet hoztak kérem, ha be tudna jönni… - hangzott a megkönnyebbült hang a vonal túlsó feléről.
- Persze, azonnal ottvagyok – a visszapillantóba nézett és bólintottam.
- Apropó a fiad barátnője járt ma itt és ittfelejtette a zárójelentését! – mondta a férfi, majd letették, miután elköszöntek.

Megint megmosolyogtam, hogy Bella mit művelhetett és a rossz érzés ismét elért. Ennyire súlyosan sérült volna, hogy kórházba vitték? Viszont ha otthon van… és ő maga telefonált nekem, akkor nem lehet akkora a baj.

Carlisle-t útközben kiraktuk a kórháznál. Én egyenesen Belláék háza felé vettem az irányt, úgy gondoltam, hogy kiszállok valaki meg hazavezeti a Volvót. Rosalie végig mögöttem jött. Amikor a sarkon befordultam, valami rossz érzés fogott el és füstszagot éreztem.
Aztán a tűzoltó autó elszáguldott mellettünk és pár méter után kiderült, hogy nem az első.
Hirtelen lefékeztem és abban a pillanatban ki is pattantam a kocsimból. A tűzoltók a Swan háznál jártak. A ház pedig lángokban állt. Charlie kétségbeesett ábrája kúszott a látóterembe, majd egy nagy robbanás után, megszűnt a külvilág. A légnyomás megtántorított egy pillanatra. Lélegzetem elakadt. Ha egy vámpír képes lenne rá, akkor azt mondom sokkot kaptam. Csak néztem az égő házat, amelyet a tűzoltók oltanak.

Mintha elpattant volna valami bennem a ház felé iramodtam, azonban valakik lefogtak. A tűz sem foglalkoztatott. Nem érdekelt, hogy a vesztemet is okozhatják a lángok. Nem jutott el a tudatomig semmi más, csak a lángok és Bella szív alakú arca. Zokogást hallottam. Tehetetlenül álltam és néztem végig, ahogyan eloltják a tüzet. Miután az utolsó autó is elhajtott bementem a romokban álló házba. Semmi nem érdekelt csak Bella. Azonban sehol semmi.
Megpillantottam a földön valamit. Egy fénykép volt. A mi fényképünk, kissé megégve… Felvettem a földről és térdre rogytam. Az érzés leírhatatlan volt. Fájdalom és remegés rázta a testemet. Nem bírtam tovább: fájdalmamban felordítottam…

Kapunk pár komit?