Ízelítő a 3. fejezetből

Sziasztok! Mivel még egy kicsit odébb van a friss (ne öljetek meg még a héten következik), ezért gy kis ízelítőt hoztam nektek, de nem a megszokott módon, hanem innen-onnan kiragadtam egy-egy mondatot. Lehet találgatni, hogy kik között zajlott.

1.
Egyikük a sarokban gubbasztott csendesen... Vörös szemei folyamatosan engem figyeltek és volt valami bennük, ami pöttöm barátnőmre emlékeztetett..Elég!

2. Egy vámpír képzelődhet? Vagy ez a valóság? Ez nem létezhet... pedig ott állt teljes pompájában...

3. ... a test ernyedten hullott ki a karjaim közül és tudtam, hogy ezentúl semmi más nem számít...

Szóval a héten friss! Ígérem sietek vele!Jah és ezek a részletek még változhatnak,de a lényegük nagyjából ugyanez lesz szóval puszi!

Doree és Ginewra!

2. fejezet- Az idő

Nem fűznék hozzá semmit... :D


2. fejezet


„Csak tudd, hogy létezem. Tudd, hogy közel voltam egyszer. Oly közel hozzád mint talán eddig senki sem. Amikor szívemet tartottad a kezedben önfeledten. Majd séta közben, a fák alatt. Ha közelít az éjszaka. Emlékezz rám mosolyogva: Egyszer voltam, és talán még lehettem is volna...”

(Edward szemszöge)

Éreztem a vér mámorító illatát. Szinte az egész erdőben terjengett. Olyan érzés volt, mint valami erős parfüm, a legjobb márka, egy vonzó illat. Egy pillanatra én is úgy éreztem, hogy nem bírok ellenállni a vér csábításának. Bella mellett azonban megedződtem. Rohantam, most már észhez térve. Viszont némely családtagomnak ugyanúgy nehezére esett megálljt parancsolni magának, mint Jaspernek, így a távolban maradtak.

A mostani futás nem a szabadság, a rohanás öröméért szólt, hanem, hogy megmentsem egy ember életét. Elsuhantam Esme és Rosalie mellett. Anyám aggódott… a fia lelkéért és az ártatlan férfiért. Néhány lépésnyire Alice is megtántorodott. Csupán Carlislse és a légzés nélküli Emmett eredt Jazz nyomába.

A közelükben voltam. Olyan közel, de mégis távol. Testvérem minden egyes másodperccel közelebb került a zsákmányához. A következő pillanatban, messziről, de már ki tudtam venni az alakjukat. Először Em, utána pedig Carlisle vetette rá magát Jasperre, sikertelenül. Most felülkerekedett a tapasztalat az erőn is és minden máson. A józanész messze járt. A cselekedeteink ösztönösek voltak.

A másodperc tizedrésze alatt vetettem rá magamat a kitört vámpírra és próbáltam megakadályozni, nehogy valami őrültséget kövessen el. Még a képességem sem bizonyult elégnek, hogy megfékezzem. Minden nagyon gyorsan történt. Csak egyetlen pillanatra lankadt a figyelmem, de Jasper ezt is kihasználta és egy fa látta kárát… nem az én hátam.
Azonnal talpra ugrottam és csatlakoztam Carlisle-hoz és Emmett-hez, akik már családtagunk nyomába eredtek.

Hiába én voltam a leggyorsabb. Az idő nem a mi oldalunkra állt. Nem tudtam megakadályozni annak az ártatlan férfinak a halálát. Ernyedten, élettelenül hullott a test a földre. Jasper lerogyott a test mellé és kezeibe temette az arcát. A képességét nem tudta kordában tartani csak egy rövid időre, de az is elég volt. Abban a percben át tudtuk érezni a fájdalmát, bűntudatát.
A következő pillanatban megérkeztek családunk női tagjai is. Közülük Alice volt a leggyorsabb. Letérdelt kedvese mellé és vigasztalni kezdte. Mindenki gondolatai arról árulkodott: mára vége a vadászatnak.

~ ° ~

Útban hazafelé Jasper levadászott egy szarvast „csak a biztonság kedvéért”. Autóval jöttünk, mivel hosszabb vadászást terveztünk, de amellett döntöttünk, hogy hazamegyünk. A kocsimhoz érve jöttem rá, hogy a telefonomat a kesztyűtartóban hagytam, kikapcsolva. Gyorsan bekapcsoltam a készüléket és miután a PIN- kódot is beütöttem, láttam, hogy Bella hagyott egy üzenetet. Ezen a környéken még csak térerő sincs, de azért sikerült visszahallgatnom.

„Edward, ne aggódj nincs semmi komolyabb bajom, csak hoztam a szokásos formámat, tudod – hallottam a hangján, hogy nevet. – Majd hívj vissza, ha ráérsz. Szeretlek, vigyázz magadra!”

Már megint értem aggódott. A – szinte- elpusztíthatatlan lényért. Egy lelketlen szörnyetegért. Azonban nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el legalább egy pillanatra. Már megint mit művelhetett? Csak úgy vonzza a veszélyt.

- Már megint rágózni és sétálni próbált egyszerre? –nevetett Emmett.

Összeszűkült szemekkel meredtem rá. Már koránt sem volt olyan mulatságos a helyzet, mint legelőször. Lehet, hogy azt mondja nincs komolyabb baja, de mégis csak megsérült, nem? Én pedig megint nem voltam ott, hogy megmentsem, hogy megvédelmezzem.

- Akkor indulhatunk? –kérdezte Carlisle, mire mindenki beült a megfelelő autóba.


(Bella szemszöge)

Az ég feketéllett, hiszen este volt, tíz felé járt az idő. Vacsora után lefürödtem, sőt még megpróbálkoztam a tanulással is. Annyira próbáltam, de a gondolataim máshol jártak. Tudom, hogy hülye dolog, de féltettem vámpírkedvesemet. Számtalanszor tudtomra adta, hogy ne őt féltsem, hanem magamat de a szokás hatalma nagyobb volt a tudatos gondolkodásomnál. Aztán ezt a nyomasztó érzést egy erőteljesebb dolog váltotta fel. Csak egy pillanatra suhant át az agyamon a gondolat, most mégis úgy véltem, hogy felemészt.

„Tudom, hogy elhagy egy napon,
s tudom, hogy hûlt helyén az emlék
különb lesz nála s rabja lennék
rögtön, mihelyt feloldozom,
de emlékét is vállalom,
hisz teljessége hiedelmét
majd csak hiányától kapom.”

Mi van, ha azért nem jelentkezik, mert újra elhagyott? Ebben a percben nem voltam biztos szavának igazságában. A lyuk a mellkasomban begyógyult, most mégis úgy éreztem, mintha a sebhelyet valaki lassan feltépné. A torkomat a sírás fojtogatta. Ránéztem az éjjeliszekrényen álló képkeretre. A benne lévő képet Alice készítette néhány héttel ezelőtt. Edward és én voltunk rajta. Kivettem a helyéről a fényképet és csak néztem. Mintha válaszolna akármelyik kérdésemre is.

Mintha egy rajzfilmbe csöppentem volna, külön- külön vállamon helyezkedett el a „jó” és a „rossz” énem.

Miért hazudott volna neked? – kérdezte a „jó Bella”.
Egyszer már megtette! – érvelt a másik.
Számtalanszor elmondta, hogy szeret! – vitatkozott tovább a „jobbik énem”.
Hah! Ezek csak szavak! – horkant fel a „rossz Bella”.

Megráztam a fejem, mielőtt a kezemben tartott képen lévő személyek is életre kelnek. Újra a gondolataimba merültem. A külvilág teljesen homályosnak hatott. Zajokra lettem figyelmes. Csak ködösen érzékeltem, hogy körülöttem minden elsötétült. Ekkor villant be, hogy Charlie azt mondta a vacsoránál, hogy leszakadt az egyik kép a falról és másik helyre fúrja fel.

A sötétségben semmit sem láttam, így botladozva elsántikáltam megkeresni Charlie-t. A lépcsőn főként ügyeltem, már csak az hiányzik, hogy egy napon másodszorra is a sürgősségire kerüljek.
Mire leértem apu még mindig a tett helyszínénél állt – azt hiszem.
- Mi történt? – kérdeztem, bár a választ tudtam.
- Belefúrtam az egyik vezetékbe, gondolom… - válaszolta. Ha nem lett volna koromsötét, akkor megesküdtem volna rá, hogy a fejét vakarja.
- Itt a mobilom- adtam oda neki. – Hívj egy villanyszerelőt, vagy tudom is én. Addig keresek valamit, amivel láthatunk – mondtam.

A konyhába sántikáltam. Elemlámpáért indultam, de csak gyertyákat találtam. Végül is miért ne? – kérdeztem magamtól, majd felkaptam a gyufákat és kapásból kettőt meggyújtottam. Most sokkal könnyebb volt a tájékozódás, így, hogy láttam is valamit. Apu éppen akkor rakta le a telefont, amikor odaértem mellé. Szó nélkül elvette tőlem a gyertyát.

- Csak holnap tud kijönni a szerelő – közölte egyszerűen.
- Vagyis maradnak a gyertyák – találtam ki a lényeget. Visszaadta a telefonomat majd bánatosan leült a kanapéra.
- Erre a meccsre vártam már egy hete! – mondta szomorkásan, mire felnevettem.

Ez annyira jellemző rá! A meccs miatt aggódik! Elköszöntem, majd úgy döntöttem, hogy elteszem magam holnapra, hátha használhatóbb leszek. A gyertyát az ágy melletti szekrény tetejére tettem, majd bebújtam az üres ágyba. Annyira megszoktam, hogy Edward itt fekszik mellettem. Most hiányzott a hideg, a hűvösség… Az altatóm. Forgolódtam egy darabig az ágyban, majd a sötétség győzött és elaludtam.

Az álmom nagyon ismerős volt… mintha egy filmet megállítottak volna én pedig onnan folytatom, ahol abbahagyták.

„Fémes reccsenés hasított a levegőben, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Megrendülten néztem a vörös szempárba, amely nagyon megváltozott. Edward egy hang nélkül tűrte, ahogyan megölik. Tehetetlenül néztem végig az egész jelenetet. Lábaim nem vittek előre. Hangomat nem hallották. Mintha egy szellem lennék. Mintha az a Bella, aki szerette Edwardot, meghalt volna és én lennék az. Hogy ott álltam és végignéztem szerelmem halálát, ezerszer is rosszabb volt, mint annál, mikor elhagyott. Mintha minden egy elvesztett végtaggal, tőlem is elvennék azt amit tőle. Egy dolog maradt, az érzés. A visszavonhatatlan szerelmem iránta.
Láttam, ahogyan ég a halotti máglya. Sikoltoztam, üvöltöttem. Mintha én is égnék… a tűz felemészt…”

A szemeim felpattantak és zihálva szedtem a levegőt. Felültem az ágyban és szinte ledermedtem a sokktól. A gyertya a földön, a lángok teljesen elzárták a kiutat az ajtóig. Vad dörömbölés hallatszott az ajtón és kivágódott. A küszöbön álló Charlie halálsápadtan mered előre. Felpattantam és az ablak felé hátráltam. Mindketten tudtuk mire gondolunk. Innen se be, se ki nem lehet jutni.

- Elmegyek segítségért! - tért fel a sokkból Charlie. Annyiban volt „szerencsém” , hogy a tűz nagyobb iramban terjedt kifelé, mint felém.

Végtelennek tűnő ideje ment el Charlie. Egyre melegebb volt a szobában. A füstszag fojtogatott. Nem tudtam gondolkodni. Az ablak hívogatott: itt a szabadság, az élet lehetősége!

Felnyitottam az ablakot és az egyik lábamat átvetettem a kereten. Kiálltam a párkányra, már mind a két lábammal. Megkapaszkodtam az ablakkeretbe és lógtam. Végül a tűz elérte az ablakot is, így elengedtem és csak zuhantam. Most nem volt olyan, mint a sziklaugrásnál. Nem tudtam élvezni a „szabadság” adta örömöket. Túl alacsonyan volt az ablakom és már csak egy dolog lebegett a szemem előtt: Edward arca.

(Edward szemszöge)

Már jócskán elmúlt éjfél. A mi sebességünkkel nem tűnt távolinak Forks. A Volvót vezettem én, hátul Carlisle és Esme ült. A másik autót Rosalie vezette, mellette Emmett, a hátsó ülésen pedig Alice vigasztalta Jazz-t.
Csendben ültünk a kocsiban, csak a gondolatok zavarták a nyugalmat. Carlisle telefonjának csengőhangjára figyeltünk fel. Megnézte, ki hívja – a gondolatai elárulták, hogy a kórházból riasztják – majd fel is vette.

- Igen? – kérdezte. Vámpírhallásomnak köszönhetően tisztán hallottam a beszélgetést.
- Dr. Cullen, de jó, hogy elérem. Sürgős esetet hoztak kérem, ha be tudna jönni… - hangzott a megkönnyebbült hang a vonal túlsó feléről.
- Persze, azonnal ottvagyok – a visszapillantóba nézett és bólintottam.
- Apropó a fiad barátnője járt ma itt és ittfelejtette a zárójelentését! – mondta a férfi, majd letették, miután elköszöntek.

Megint megmosolyogtam, hogy Bella mit művelhetett és a rossz érzés ismét elért. Ennyire súlyosan sérült volna, hogy kórházba vitték? Viszont ha otthon van… és ő maga telefonált nekem, akkor nem lehet akkora a baj.

Carlisle-t útközben kiraktuk a kórháznál. Én egyenesen Belláék háza felé vettem az irányt, úgy gondoltam, hogy kiszállok valaki meg hazavezeti a Volvót. Rosalie végig mögöttem jött. Amikor a sarkon befordultam, valami rossz érzés fogott el és füstszagot éreztem.
Aztán a tűzoltó autó elszáguldott mellettünk és pár méter után kiderült, hogy nem az első.
Hirtelen lefékeztem és abban a pillanatban ki is pattantam a kocsimból. A tűzoltók a Swan háznál jártak. A ház pedig lángokban állt. Charlie kétségbeesett ábrája kúszott a látóterembe, majd egy nagy robbanás után, megszűnt a külvilág. A légnyomás megtántorított egy pillanatra. Lélegzetem elakadt. Ha egy vámpír képes lenne rá, akkor azt mondom sokkot kaptam. Csak néztem az égő házat, amelyet a tűzoltók oltanak.

Mintha elpattant volna valami bennem a ház felé iramodtam, azonban valakik lefogtak. A tűz sem foglalkoztatott. Nem érdekelt, hogy a vesztemet is okozhatják a lángok. Nem jutott el a tudatomig semmi más, csak a lángok és Bella szív alakú arca. Zokogást hallottam. Tehetetlenül álltam és néztem végig, ahogyan eloltják a tüzet. Miután az utolsó autó is elhajtott bementem a romokban álló házba. Semmi nem érdekelt csak Bella. Azonban sehol semmi.
Megpillantottam a földön valamit. Egy fénykép volt. A mi fényképünk, kissé megégve… Felvettem a földről és térdre rogytam. Az érzés leírhatatlan volt. Fájdalom és remegés rázta a testemet. Nem bírtam tovább: fájdalmamban felordítottam…

Kapunk pár komit?

1. fejezet: Űzött vad

(Bella szemszöge)

Mikor felébredtem, néma csend ölelt körbe. Először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Körülnéztem és a rétünkön találtam magam, de valahogy olyan más volt. Inkább egy sivár pusztaságra hasonlított, mint a mi rétünkre. Nem voltak virágok, a fű elszáradt, a fák élettelenül suhogtak, és egy állat hangját sem hallottam a közelben. Mintha minden halott lenne. Ő sem volt sehol. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor hónapokkal ezelőtt magamra elhagyott az erdőben, és magával vitte a szívemet. Lecsapott rám a magány és a félelem, de nem tudtam, hogy mitől félek.
Mintegy megerősítésként, megdörrent az ég és villám hasította át az eget, és megvilágította az előttem álló komor kőfalakat. Mintha a semmiből tűnt volna fel, és a lábaim maguktól indultak útnak. A nyirkos levegőben a légzésem felgyorsult és a szívem mélyén azonnal tudtam, hogy Edwardot keresem.
Hirtelen feltárult a hatalmas vaskapu, és fekete csuklyás alakok jelentek meg mögüle. Félelmetesen sokan voltak, és engem észre se vettek. Mintha ott sem volnék. Mindannyian megálltak a kastély előtti téren, körül állva néhány alakot. Az egyikük a kör közepén egy erőtlen vámpírt rángatott maga után.
A sikoly az arcomra fagyott, amikor felismertem Edwardot. Az idegen rúgott belé egyet és Edward a földön terült el. Arcán néma fájdalom uralkodott, nem is védekezett. Nem értettem, hogy miért tűri tehetetlenül, mintha nem is próbálná védeni magát. Kiabáltam neki, de meg sem hallotta a hangomat. Futni kezdtem, utat törve a tömegen át, mint néhány hónappal ezelőtt. Akkor is az életéért futottam.
Az idegen gonoszan nevetni kezdett, és gyanúsan ismerősen csengett. Csuklyája kivillant néhány sötétbarna hajtincs, így arra következtettem, hogy nővel van dolgom. Talán ez valami nemeslelkű baromság, és Edward azért viselkedik így, mert nem bánt nőket?
Néhány méterre tőlem halotti máglya lobbant a levegőbe, és rettegve figyeltem, ahogy a nő megragadja Edward nyakát. A mozdulat közben lehullott a csuklyája és saját magammal néztem farkasszemet. Én voltam az, de mégse. Szemei vörösen izzottak, és kegyetlenül figyelte a tehetetlen Edwardot.
Amikor tudatosult bennem, hogy én bántom a szerelmemet, felsikoltottam…

És a következő pillanatban felültem és a fejem valami keménynek ütközött. A szemem káprázni kezdett, és visszahanyatlottam a párnára. Éles fájdalom hasított a halántékomba.
- Bella? Bella? Minden rendben? – szólalt meg egy lágy hang, és mikor kinyitottam a szemem, Edwardot pillantottam meg.
- Hoppá – motyogtam, és éreztem, hogy elpirulok. Aztán rájöttem, hogy tökéletesen filmbe illő mozdulattal fejeltem le a saját pasimat, és ez megint csak nekem fájt. Hideg karok öleltek át, és szorítottak magukhoz.
- Bella? Jól vagy? – kérdezte, de mikor látta, hogy semmi bajom, az arca egy huncut félmosolyra húzódott, szinte kinevetett.
- Igen – motyogtam zavartan, nem tudtam a szemébe nézni. Szégyelltem magam. De a következő pillanatban lágyan az állam alá nyúlt, felemelve a fejemet, hogy lássa a szemeimet.
- Mi történt? – kérdezte lágyan. – Sikoltoztál, és kapálóztál.
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten. Már nem is emlékeztem, hogy mit álmodtam, de valami furcsa nyugtalanságot éreztem magamban. – Nem is emlékszem.
- Ember létedre jól lefejeltél – nevetett. Az arcomat mellkasába temettem, de én is nevetni kezdtem. Saját magamon, mint mindig. Még jó, hogy Emmett nem látta a jelenetet, mert évekig hallgathatnám. – Nem fáj a fejed?
- Már sokkal jobb – feleltem, aztán eszembe jutott, hogy Edward nem feküdt mellettem. – Hová mész? – kérdeztem, mire kinézett az ablakon.
Követtem a tekintetét, és láttam, hogy odakint süt a nap. Tehát újabb Edward nélküli nap a suliban.
Elhúztam a számat.
- Vadászni megyünk, napokig nem leszünk a városban – mondta és közben aggodalmasan tekintett rám.
- Mind elmentek? – kérdeztem szomorúan, mire ő bólintott. – Mikor jöttök vissza?
- Néhány nap, esetleg egy hét. Sietek vissza hozzád, de Emmett ragaszkodik a kanadai medveállományhoz. Muszáj messzebbre mennünk, itt már túl sokat vadásztuk. Gyanús lesz, ha nem maradnak állatok.
- Csak egy újabb rejtélyes eset lenne – nevettem. – Hiányozni fogsz.
- Te is nekem. Megtennéd, hogy nem sodrod magad veszélybe, amíg távol vagyok?
- Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam.
- Komolyan mondtam, Bella – ráncolta össze a szemöldökét komoran. – Nem leszek itt, hogy életben tartsalak.
- Ha átváltoztattál volna, nem lenne ilyen gondod. És együtt mennénk vadászni…
- Bella, ne kezd megint – kérlelt. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
- Ígérem – feleltem, mire hideg ajkai lágy csókot leheltek az arcomra. – Máris mentek?
- Igen – sóhajtotta, majd felállt és az ablakhoz lépett. – Akkor, ahogy ígérted – szólalt meg és már itt sem volt.

Miután kilépett az ablakon gyors nyújtózkodás után a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magamat. Miután fogat mostam és a hajamnak nevezett szénaboglyát is kifésültem, lementem reggelizni. Charlie már elment dolgozni, így egyedül fogyasztottam el a tál müzlimet. Miután végeztem szokásos szerint elmosogattam és felkaptam a kabátomat és a cipőmet. A felhajtóra érve beszálltam az öreg járgányomba és kitolattam a főútra.
Az iskoláig vezető utat már megszokásból tettem meg. Néhány perc múlva, már látni lehetett az ismerős épületet és a diákokat.

A furgonom hangos motorhangjával adta mindenki tudtára, hogy megérkeztem. Mára már teljesen megszokták, hogy én is az iskola tanulója vagyok. Nem bámulnak meg annyira, és nem csimpaszkodnak a nyakamba. Kivéve Alice-t. Pár órája búcsúztam el Edwardtól, de máris fáj a hiánya.

Kiszálltam öreg Chevym-ből és indultam az első órámra. Mike, önmagához hűen, kiskutyaként követett azokon a napokon, amikor a Cullenek vadászni voltak. Már szinte megszoktam, nem is foglalkoztam vele.
A terembe érve leültem a leghátsó padba. A mellettem lévő hely üres volt. Szinte hívogatta az embert, hogy „Itt vagyok üresen, ülj rám!”. Aki velem együtt jár erre az órára tudta, hogy ki ül ezen a helyen. Edward Cullen. Már most hiányzott.

Becsöngettek és a tanár pár percen belül belépett a terembe. Már tudtam, hogy újabb unalmas nap veszi kezdetét…

Óráról órára vándoroltam. Észre sem vettem, hogy mi zajlik körülöttem. Állítólag jártam angolon, beültem bioszra. Az idő egy vámpírnak semmit sem jelent, számomra azonban véges. Minden egyes perccel közelebb kerülök a halálhoz, és mit csinálok? Elvesztegetem az Edwarddal tölthető időt…

Beteges, de olyan, mintha elvitte volna a szívem egyik felét magával. Mint, amikor elhagyott…
Miért gondolok ilyen butaságra? Hiszen megmondta, hogy szeret. És én hiszek neki.
Egy újabb jelentéktelennek tűnő óra múlva, az ebédlő felé vettem az irányt. Beléptem az ajtón és beálltam a sorba. A gyomrom olyan szűk volt, hogy semmit sem tudtam volna enni, ezért maradtam az ásványvíznél.
Leültem a megszokott helyemre. Ha Alice meg a többiek vadászni vannak, akkor általában Mike és bandájának társaságában rontom a levegőt, aminek főleg Jessica nem örül. Még nem békült meg velem teljesen.
Angela igazi jó barátnőként kiállt mellettem és továbbra is emberszámba vett. Mike pedig semmit sem változott…

Kivételesen gyorsan vért véget az ebédszünet így indulhattam egy újabb izgalmas órára: testnevelésre.
Soha nem voltam és nem is leszek jó egyetlen sportban sem. Ezen az órán kosaraztunk. Az osztályt két csoportra osztották, majd kezdetét vette a játék. Egyszer elkaptam egy felém tévedt labdát, de amint megpróbáltam továbbadni, jól fejen találtam vele Mike-ot. Persze meg sem érezte, ahogyan ő mondaná. Próbálta mutatni, hogy erős, de a labda keményebb volt, mint a feje.
Ezután inkább kiálltam a pálya szélére és meredten bámultam a pályát. Amint kicsengettek elindultam kifelé, de Mike-ba ütköztem.

- Sajnálom, hogy fejbe dobtalak. Nem volt szándékos, csak… csak hoztam a formámat –motyogtam.
- Ugyan semmiség – legyintett, majd továbbment.
Semmi kétség a mai napon teljesen használhatatlan vagyok. Még egy törim volt hátra, amit valahogyan túl kellett élnem. A terembe lépve szokásosan helyet foglaltam, majd vártam a csengetést.
Az órán természetesen nem figyeltem. A gondolataim Edward és a családja körül forgott. Ha a szomszédom nem böki meg a könyökömet a tanár még egy ideig szólítgatott volna.
- Nos, Miss Swan, elmondaná nekünk, hogy ki volt III. Henrik utódja? –kérdezte a tanár. Még a kérdés sem jutott el a tudatomig, így csak benyögtem az első szót, ami az eszembe jutott.
-Edward? –hangzott inkább kérdésnek, mint válasznak.
- És melyikőtök mondja meg, hogy hányadik Eduárd-ról van szó? –folytatta a monológját a tanár.
A megváltó csengetés csakhamar eljött. Összepakoltam a cuccaimat, majd kiléptem a teremből. A diákok nagy része elkezdett hazaszállingózni.

Kiléptem az épületből és folytattam merengésemet. A lábaim ösztönösen vittek az autóm felé.
Hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, Mike autója vészesen közeledni kezdett felém. Láttam rémült tekintetét, majd elfordította a kormányt pont előttem. Az autó egyik része így is súrolta a térdemet. Mintha valaki meglökte volna az említett testrészemet, csak ennyit éreztem legelőször. Hátraestem a nagy lendületben és a földön kötöttem ki. A szúró érzés most váltotta fel a pillanatnyi fájdalmat. Az esésemmel egyidőben Mike az autóját az iskola épületének hajtotta.

A parkolót belepte a néma csend. Éreztem, hogy remegek és kapkodom a levegőt. Aztán megindult a tömeg és mindenki körülvette, vagy az autót vagy engem. Mike –már amennyire láttam - épségben szállt ki a kocsijából és szemével pont azt az embertömeget bámulta, amely engem is körbevett. Közelebb jött hozzám és átfurakodott a tömegen. Közben segítettek felállni. Most láttam csak, hogy a ruhája véres.

- Bella! Én annyira sajnálom! Nem figyeltem oda és későn vettem észre, hogy ott állsz… én… én… -mentegetőzött.
- Semmi baj! Jól vagyok, tényleg! – bizonygattam, de ahogyan tenni akartam egy lépést a térdem összerogyott és a szúró érzés nem akart szűnni. Mike vett fel a karjaiba és cipelt el a legközelebbi padig. Közben folyamatosan mentegetőzött, teljesen kétségbe volt esve.
- Hívjon valaki mentőt! – kiáltotta hangosan, az embertömegnek.
- De nincs szükségem mentőre! Teljesen jól vagyok. Ez csak egy kis ütődés vagy mi –mondtam. - Nem kell ekkora felhajtást csinálni.
Néhány perc múlva kiért a mentő, valamint elvitték Mike kocsijának maradványát. Elláttak mindkettőnket, majd a kórházba szállítottak. A helyzet nagyon is ismerős volt, mondhatni végigjárta a testemet a deja vu. Betoltak hordágyon, majd pár perc múlva eltoltak, hogy megröntgenezhessék a térdemet.

Míg az eredményre vártam, elgondolkodtam, hogy az, hogy én megint itt ülök, nem is olyan meglepő. Az elmúlt pár évben, nem is egyszer látogattam a kórházat. Ott volt a Phoenix –i James-es eset a lábtörés, aztán az Edwarddal való ismerkedésünk elején szintén majdnem gázolás miatt voltam itt. A motorozós és az egyéb extrém sportkedvelős időszakomról nem is beszélve.
Míg ezen gondolkoztam bejött a doki. Milyen kár, hogy nem Carlisle látott el. Ez a gondolat valahogy elszomorított. A Cullen család nélkül üresnek éreztem magam.
- Isabella Swan… - mormolta a doktor.
- Bella… - javítottam ki automatikusan.
- Rendben, nos Bella a jó hír az, hogy nincsen törésed –mosolygott. –Csupán ficamról van szó. Éppen ezért sínbe teszem a térdedet és egy hétig ne erőltesd meg magadat, rendben? –kérdezte mosolyogva. Mintha az menne nekem! Hah! De min mosolyog ennyire? Ez egyáltalán nem nevetséges. A stílusa viszont a kedvenc doktoromra emlékeztetett…

- Nos, a zárójelentés úgy egy órán belül elkészül, amennyiben szeretnéd megvárni a folyosón kell várakoznod a recepció előtt – azzal már itt sem volt. Egy pillanattal később egy eléggé mogorva ápolónő jött oda mellém és tette rendbe a lábamat. Amint végzett, meg sem köszönve leugrottam az ágyról – persze finoman- és kimentem a vizsgálóból. Meg sem lepődtem, hogy Charlie várt rám. Ölelésre tárta karjait, de inkább megszólaltam:
- Inkább ne mondj semmit!

Besegített a járőrkocsiba és szirénázva hazamentünk! Szirénázva! Már nem tudtam, hogyan húzzam magam jobban az ablak alá. Úgy éreztem magam, mintha cirkuszban lennék, mindenki minket figyelt. Én pedig csak el akartam tűnni. Edward megkért, hogy vigyázzak magamra, erre tessék…
- Még látnak az emberek, Bells! Húzd magadat lejjebb –nevetett magában.

Nemsokára leparkolt a házunk előtt és kinyitotta az ajtót. Sután átölelte a derekamat és engedte, hogy ránehezedjek. Hatalmasra tárta nekem az ajtót, majd a konyhába ment.
- Szükséged van valamire? – kérdezte.
- Nem, köszönöm. Felmegyek és lepihenek –mondtam, majd a szobám felé vettem az irányt. Valahogy nem állt neki jól a gondoskodó ápoló szerepe, így inkább próbáltam levenni a válláról ezt a terhet.

Levetettem magamat az ágyra és előkerestem a telefonomat. Kikerestem Edward nevét és megnyomta a hívás gombot. Pár csengés után bejelentkezett az üzenetrögzítő.

„Edward, ne aggódj nincs semmi komolyabb bajom, csak hoztam a szokásos formámat, tudod – nevettem. – Majd hívj vissza, ha ráérsz. Szeretlek, vigyázz magadra!”

Azzal letettem a telefont. Biztosan lerakta valahova. Nagyon reméltem, hogy miharabb hív. Türelmetlenül szuggeráltam a telefonomat… de semmi.

(Edward szemszöge)

Néha átkozom a napos időt, hiszen ilyenkor nélkülöznöm kell Bellát. Aggódok érte, mert az ő szerencséjével akármi megtörténhet vele. Annyira vonzotta a bajt, és belehalnék, ha most történne vele valami baj. Annyira törékeny…
- Ne aggódj annyit Edward! Nem tesz jót az egészségednek –humorizált Jasper, majd elfutott, hogy egy újabb zsákmányt fogjon magának. Itt a hegyekben én is megtaláltam a kedvencemet: hegyi oroszlánt.

Már közelről éreztem az éltető nedűt, amikor a szél iránya megváltozott és egy sokkal vonzóbb illatot sodort felém. Egyből tudtam mit jelent, bennem is feltámadt a vágy. Éreztem a veszélyt: egy ember. A vére illata hívogatva terjengett a levegőben, és a kísértés majdnem engem is legyőzött.
Futottam az illat irányába és hallani kezdtem a családtagjaim aggódó gondolatait. De valaki más gondolata sokkal inkább aggasztott, és a fejemben vészcsengők kezdtek szirénázni.

Jasper!

Futottam tovább és egy vad, állatias morgás hasított a levegőbe…

Eljátszott bizalom - Prológus

Elárult.

Becsapott.

Kijátszott.

Átvert.

Ő volt az egyetlen személy, akire az életemet is rábíztam volna. Igaz szerelemmel szerettem, és mikor elveszítettem úgy éreztem, hogy már nincsen semminek értelme. Nem láttam nappal a fényt, éjjel eltűntek a csillagok az égről. Aztán visszakaptam őt. Nem figyeltem a vészjósló jelekre, csak benne bíztam. Elmartam magam mellől mindenkit, és csak az éltetett, hogy ő velem van és szerethetem. Azt hittem, hogy ő is szeret.
- Edward? – szólított meg egy tétova hang, és egy gyengéd kezet éreztem a vállamon. Felnéztem aranybarna szemeibe, és megráztam a fejem. Nem ő tehet róla. Nekem kellett észrevennem, hogy akit én a szerelmemnek hittem, már rég halott.
Színjáték volt minden. A szerelme, a csókja, az érintése. Az összes szó mi elhagyta szépséges ajkait… hazugság volt. Egy nagy és gonosz terv része.
Megpillantottam a házunkat, ugyanolyan volt, mint máskor. De mégis… valami különös érzés szorította a bensőmet, és nyugtalan gondolatok száguldottak a családom felől. Aztán hirtelen Jasper morogni kezdett és támadóállásba helyezkedett. Majd Alice vérfagyasztó sikolya harsant a levegőbe, egy másik hanggal párhuzamosan.

Ezt a hangot bárhol felismerném. A szerelmem kétségbeesett hangja volt. A lábaim önálló szabad életre keltek, rohanni kezdtem. A bejárati ajtót egyetlen mozdulattal téptem fel. A látványra nem voltam felkészülve. Egy szépséges kar hullott a lábam elé. A düh úgy öntött el, mint még soha. Bosszú szállt meg. Gyilkolni akartam…